Hősünk fiatal volt és dühös pont úgy, mint a város, amiben élt. Kockás ingbe, cofba kötött hajjal és egy fekete rollerrel veti magát bele minden reggel a város sűrűjébe. Szerelmes egy nála két évvel fiatalabb lányba, akit nem ismer igazán és nem is engedi magát megismerni. Egocentrikus és kihívást jelent. Pont, mint ő fiatal korába. Talán szélmalomharcba keveredett saját magával.
Megértette most már, miért szeretik a fiatal lányok az idősebb pasikat. Persze két lehetőség van. Vagy sok a pénze vagy sok mindent tud az éltről. Mind a kettő izgató de az elsőt elitéli. Úgy érzi, hogy annyi mindet tudna neki tanitani, mutatni és nem csak a nagyvilágról hanem meghitten az ágyba is.
A lány nem tudja mit szeretne, talán a világ egzisztenciális realitásáról beszélni, miközben a padlón ülnek, sajtot esznek és jobbnál – jobb borokat isznak. Vagy inkább az éjszakai hajszákat és szórakozást, amit egy hatalmas dugással koronáznak meg a város tetején napfelkeltekor.
De az igazság e között van, reméli a főhősünk.
Mindig is érzetem, hogy más vagyok, mint a többiek. Mikor elkezdtem a középiskolát, már az első napon olyan ember mellé kellett üljek, aki borzasztónak primitív volt. A szó, létezési formájában. Nem járt semmi máson az esze csak az evésen. Nem is csodálkoztam, el volt hízva és miközben beszélt - szájába a szendviccsel - állandóan leköpött. Na de a többiek sem voltak különbek. Volt köztünk cigány meg, aki faluról jött be. Igaz nem voltak előítéleteim de mikor megszólalt úgy érzetem, hogy a disznók röfögnek hozzám.
Én meg a különc gyerek voltam. Alacsony és mindenki nálam legalább egy fejjel volt magasabb, ami már megadta a kötözködésnek a magját, pufi arcú, lábos hajú. Az olyan mintha egy lábast rátettek volna a fejedre és levágták volna a kilógó hajadat. De ami végképp megbélyegzett az a híd mániám volt. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a hidaknak. Szüleimtől mindig azt kérdezték, hogy a híd alatt találtak vagy…….. Itt muszáj megjegyeznem, hogy a vagy után édesanyám mindig befogta a fülemet. Mindenki nevetett és szüleim pironkodtak kicsit.
Állandóan bújtam a könyvtárat és leginkább az építészeti részleget. István bácsi, a könyvtáros tizennegyediik születésnapomra rendelt még tíz építészettel foglalkozó könyvet és abból egy darab csak a hidakról szólt. Éjjel nappal ezt tanulmányoztam. Az ágyban zseblámpával és az iskolában órák alatt. Ha a tanáriam elkaptak, hogy olvasok akkor elvették tőlem a könyvet és óra végén ide adták. Egyszer majdnem fegyelmi bizottság elé is kerületem, egyrészt mert nem bírták már a tanárok másrészt mert nagyon megromlottak a jegyeim. Ekkor tanácsolták szüleimnek, hogy írassanak be egy rajztanfolyamra és menjek építészeti főiskolára. Hamar kiderült, hogy nem volt érzékem a rajzhoz de annál inkább volt érzékem az építéshez. Míg mások a homokból várat építettek én hidat készítettem. Kisebb nagyobb sikerekkel. A homok után a tészta hidak foglalták le a mindennapjaimat. Elkezdtem lógni az iskolából majd ki is csaptak. Ekkor már tizenhét éves voltam. Szüleim ultimátumot adtak, hogy vagy tanulok vagy megyek dolgozni.
Legnagyobb meglepetésükre én a munkát választottam. Hamar ki is tanultam édesapám mellett a fémmegmunkálást és azon belül is az esztergályos szakmát. Majd hamar észrevették, hogy jobban értek a bütyköléshez és így lett belőlem karbantartó. Sok éven keresztül kerestem ezzel a kenyeremet de a szenvedélyem a hidak iránt egy cseppet sem lankadt.
Huszon öt éves voltam mikor elkezdtem besokalni a munkától. Zombi lettem és már nem érzetem semmilyen vágyat a hidak iránt. Tudtam, hogy ez tarthatatlan ezért felmondtam. Már két hónapja nem dolgoztam és újra elkezdett pezsegni a vérem. Péter barátom meghívott Budapestre és minden félretett pénzemet fogtam és elmentem. Utána majd hazajövök és szépen keresek egy munkát, ez volt a cél.
Bizsergés, görcs, magas pulzus. Nem voltam beteg hanem inkább szerelmes. A Duna gyöngye és azok a hidak, amik összekötötték Budát és Pestet. Nem tudtam betelni a szépségükkel. Egész nap a Lánchidat a Margit hidat és a Szabadsághídon sétáltam. Sok mindet találtam Budapest hidjairól a fővárosi könyvtárba.
Tudtátok, hogy:
"Nini, az oroszlánoknak nincs nyelvük!"– kiáltott fel egy suszterinas a hagyomány szerint a Lánchíd megnyitásakor. A felismerés kacagásba fordult és a szobrász, Marschalkó János szégyenében még aznap este a Dunába ugrott, természetesen a Lánchíd közepéről. Sokáig tartotta magát ez a városi legenda, noha a lőcsei születésű, bécsi akadémián végzett kőfaragó csak 1877-ben halt meg.
A Szabadsághíd pedig Budapest legrövidebb hidja. A híd jellegzetes díszei a pillérek kapuzatának tetején ülő turulmadarak.
A Margithíd megvilágítását a pilléreken és a hídfőkön elhelyezett négy-négy díszes kandeláber biztosította. A lámpakereteket szárnyas griffmadarak tartották a kovácsoltvas foglalatú oszlopok derekán. Az oszlopfők mindegyikét a magyar korona díszítette. Négy-négy kisebb, egyágú lámpát szereltek fel az egyes hídnyílásokban.
Közbe kezdtem megismerni a várost. Ahogyan egy derűs pénteki reggelen a Móric körtéren sétáltam leültem az egyik padra reggelizni. Amikor az otthonról csomagolt szendvicsemet kicsomagoltam leült mellém egy öltönyös alak és elkezdte a Népszabadságot olvasni. Nem zavartattam magam. Meg reggeliztem, szívtam egy szál cigarettát és élveztem a város dübörgését. Szinte észre sem vettem a mellettem ülő alakot, csak mikor felállt és elviharzott de az újságot otthagyta. Elvettem és olvasni kezdtem. Nem igazán írt sok mindent. Már egy hónapja voltam Budán és akkor futottam bele az apróhirdetésekbe. Nagy felületeken hirdették, hogy keresnek munkásokat a Csepel gyárba. Üzemvezetőket, autóbusz karbantartókat, tej feldolgozó üzembe élelmiszer mérnököket és hivatalnokokat. Az utolsó előtti hirdetés pedig megváltoztatta az életemet. A következő képen szólt.
A Lánchídhoz, hídmestert keresünk.
Tel.: 0361278612.
Olyan hevesen vert a szívem, hogy az újsággal a kezembe azonnal hazaszaladtam. Egy fél órán keresztül szaladtam, de így is még tele voltam erővel. Majd kicsatantam az örömtől. Ahogy hazaértem, a kagylóhoz nyúltam és behúztam az első három számot mikor megálltam és letettem a kagylót. Az újsággal a kezembe leültem a kanapéra. Elfogott egy bizonytalanság és pár kérdés is felmerült bennem. Tényleg létezik ilyen állás, hogy hídmester? Vajon mivel foglalkozhat? Nem átverés? Kimentem a mosdóba, megmostam az arcomat. Majd tárcsáztam.
Egy bizonyos Fazekas Ferencz vette fel és nagyon megörült a hívásomnak és egyeztettünk egy időpontot és egy helyszínt. A találkozás holnapután lesz esedékes a Lánchídnál az oroszlánok szobránál délelőtt kilenc órakkor.
Még aznap elmentem a fővárosi könyvtárba és kikérem mindent, amit a Lánchídról lehetett olvasni. Másnap ugyan ez volt a programok kivéve délután mikor Péterrel elmentük sörözni egyet. Másnap reggel korán keltem. Felöltöztem, reggeliztem és mert annyira ideges voltam, hogy ittam egy Unikumot. Fél órával hamarabb odaértem és csak az órámat néztem és azon álmodoztam már, hogy hídmester leszek.
Megérkezett Farkas bácsi, aki egyből megkért, hogy szólítsam csak nyugodtan Fricinek. Jól megtermett alakat volt. Nagy szögletes alakú fejjel. Nagy krumpliorra volt, apró fekete szemei és őszülő fekete középen elválasztott haja volt. Piroskockás ing volt rajta, ami be volt tűrve a farmer nadrágjába. Az ing felett pedig egy kabát volt. Olajfoltos és dohány illatú volt két nagy zsebbel az oldalán.
Megkérte, hogy kezdjünk el sétálni a hídon majd röviden elmeséltem az életemet és hogy hogyan kerültem ide. Volt mikor nagyokat nézett, csodálkozott és csillogott a szénfekete szeme. Megkértem, hogy meséljen ő is magáról meg, hogy mi ez a mesterség.
Az öreg elővette a pipáját, megtömte, meggyújtotta és elkezdte. Drága fiam. A hídmesterség valószínűleg egyidős a híddal, csaknem 120 éves. Nagyapám volt az első hídmester a családban, méghozzá olyan, akinek az anyakönyvében folyamkilóméterben adták meg a születési helyet ugyanis dédapám dunai hajókapitány volt. A hídmesterség akkoriban még generációról generációra szállt. Volt idő mikor a családom kezébe voltak a hidak. Nagypám a Margit hídnál az édesapám a Lánchídnál és édesapám testvére a jó öreg Jancsi pedig a Szabadsághídnál hídmesterkedett. Isten nyugosztalja. Gyerekkoromban a hídmesteri otthonba csodálatos gyerekkorom volt. A hihetetlen kilátás miatt a titkos kerthez, ami a lakáshoz tartozik a Várhegy oldalában. Ha Őn lesz az utódom akkor azt is meg fogja kapni. A testvéremmel ismertünk minden zugot és ösvényt és együtt jártuk a Vár kis utcáit a gázlámpagyújtó emberrel. Kádár korszak volt igaz de nagyon szép volt. Amig más gyerek a csúzdán és a mászókán játszott a játszótéren én többször megjártam a Lánchíd földalatti lehorgonyzókamráját. Bár a híd tetejére csak fenőt fejjel jutott fel, hiába könyörgötem apukámnak iskoláskorától kezdve. Mesélte kacagva.
Lassan leértünk a hídról és elindultunk az alagút felé.A régi híd 1849-ben adták át. Mindet fagerendák alkottak valójában csak a láncszemek voltak acélból. De a századforduló után nagyon megnövekedett a forgalom és úgy mondták akkoriban, hogy: Ingatag, mint a Lánchíd. 1916-ban megerősítették a hidat. Több mint két évig dolgoztak rajta. De háborús időszakban hídnak lenni nem volt egy életbiztosítás. Mindig fel akarta valaki robbantani. A második világháború pusztításai a Lánchidat sem kímélte meg. Az alagútba voltunk és le voltam nyűgözve. Alig találtam szavakat, ittam minden szavát Frici bácsinak. Majd megálltunk az egytelen ajtónál az alagútba. Szép, barna fakeretes, üvegajtó volt. Felette pedig egy kis domború kő erkéllyel ahová az elméletről ki lehetett menni.
Itt volnánk – mondta Frici bácsi. Ez a hídmester irodának a bejárata. Gyere menjünk be. Ahogy beléptünk minden hol, régi táblák és különböző szerszámok voltak. Akkora franciakulcsok, mint a combom. Egy fém csigalépcső vezet fel, ahol különböző robosztus gépek álltak tele gombokkal. Az ablaknál, ami a Lánchídra nézett volt egy kis íróasztal, tele papírokkal. A szoba tele volt képekkel a hídról, tervrajzok voltak kifüggesztve és a Farkas család képei. Olyan érzésem volt mintha, egy múzeumba lennék és nem egy irodába.
Egész délutánig beszélgettünk Fricivel a munkáról az irodába. Megígértem neki mindent csak vegyen fel, mint segéd, tanítson ki mert hídmester akarok lenni. Nem kellett sokat győzködnem, szerintem látta a csillogást a szemembe. Kaptam egy szobát a Várhegy oldalában lévő házban és már holnap kezdhettem is munkát.
Fél év alatt kitanultam mindent, amit tudni kellett a hídról. Hetente kétszer voltam fent a híd tetején és naponta voltam lent a hídgyűrűknél. Frici bácsi nem volt kedves tanító. Minden este számonkérés volt és mesélt a régi időkről.
Októberbe megkaptam a munkát és Frici bácsi nyugdíjba vonult. Utoljára hazamentem összeszedtem minden holmimat és elbúcsúztam a szüleimtől. Egészen öreg koromig voltam én ennek a különleges mesterségnek az utolsó zászlósa.
Igy lett nekem a híd a bölcsőm és a sírom is.
Szinte már annyira túlvilági foglalatoskodás a buborék fújás, hogy azt észre sem vesszük. De hogy is vehetnénk észre, hogyha ilyen jól szórakozunk mi, akik fúljuk és azok is akik csodálják vagy azok, akik szaladnak utána? Azok a mosolyal telni gyerekek, akik nemes egyszerűséggel kipukasszák és a napsütésben pedig rácsodálkoznak a szivárvány színéire.
Nagyon paradoxon az egész buborék fújás. A szabadságnak és a pillanatnak a kettős játéka. Nagyon egyszerű ezt megérteni de gondoljunk kicsit bele. Milyen furcsa lenne buborékokat egy szobába fújni. A buborékok arcai és színéi a természetben mutatkoznak meg a legszebben. A zöld fűben a kék égben és a napsütésben. Sohasem tudnám elképzelni azt, hogy valaki egy szobába kerget buborékokat és önfeledt izgalommal tudna ennek örülni. A másik dolog, hogyha sosem pukkannának ki a buborékok akkor már rég valami elfuserált buborék labda rugó játékot találtak volna ki rá.
Milyen badarság lenne ilyen körülmények között buborékokat fújni. Senki sem élvezné. Annak a tudata, hogy egyszer csak már nem fognak szállni emberi és érthető szimbólummal ruházza fel az egész játékot.
Univerzális szórakozási lehetőség. Kicsiknek, nagyoknak, fiúknak és lányoknak egyaránt. De a legszebb buborékokat egy családias környezet tudja fújni. Mikor a parkba járkáltok csak figyeljétek meg, hogy milyen az mikor egyedül fújja. Szép dolog de egy kicsit önző. Ha egy családot vagy egy családias baráti társaságot láttok akkor nincs feszültség köztük. Egymásra és a buborékokra vannak hangolva és az emberi gyarló ösztönök mint, az irigység és az önzőség eltűnik. A buborékokkal együtt fújják ki magokból.
Mese világi környezetet alakot és mindenkiből gyereket csinál. Visszatérhetünk egy kicsit a gyökereinkhez, ahol nem számítottak a problémák.
De ha már a buborékokról beszélünk akkor mindenképp muszáj arról is beszélnünk, hogy milyen a buborék lé, a tároló és maga a varázspálca. Egy kicsit összegzem, hogy kinek milyen kompozíciót tudok ajánlani.
Gyerekeknek, felnőtteknek és csoportoknak:
Gyereknek és csoportoknak mindenképpen legyen olyan amival lehet nagyot és kicsiket is fújni. A felnőtteknek is bátran tudom ezeket ajánlani viszont az órásbuborék fújókat is próbáljak ki. Sosem árt, hogyha van tartalékba mert könnyen függővé váll az ember. A varázspálca legyen színes, kreatív és formabontó. Ez mindenkire vonatkozik. A gyerekekre leginkább. A tároló színe minden estetben legyen olyan színű, ami a természetben is megtalálható. Én személy szerint csak pasztellszíneket használnék. Fontos az is, hogy ne legyenek sarkai hanem domború formája legyen.
Utószóként csak annyit szeretnék mondani, hogy élvezzétek, ne foglalkozzatok és ne gondolkozzatok máson. Ragadjátok meg a pillanatot és hagyjatok, hogy a pillanat is ragadjon meg titeket.
Gyermekkoromban körbejártuk egész Erdélyt sőt néha kitekingettünk a Kárpátok védő öleléséből is. Szüleim nagyon szerettek motorozni de főleg édesapám. Csak egy motor biciklink volt. Egy olyan régi, piros oldal kocsis Jawa. Gyönyörű volt, bár kicsit hangos és hosszú csíkba hagyta maga után a füstöt.
Minden nyáron szüleim kivettek három hét szabadnapot és akkor nekiindultunk felfedezni a világot. Már télen megkezdődött a készülődés és a tervezgetés. A vasárnap délutánjaink mindig a tervezgetésnek volt szentelve. Én a kandaló mellett játszottam a fakockáimmal, míg szüleim a kanapén ülve beszélgettek. Egy nagy térkép volt kiterítve a dohányzó asztalon és mellette a sok kicsi jegyzet és a nagy vaskos sárga telefonkönyv.
Izgatottan vártam mindig a nyári vakációt. Édesanyám olykor csinált egy kicsi naptárat, amibe tudtam számolni, hogy még hány nap van hátra a nyári kalandig. Felpakoltuk a sátrat, édesanyám finom lekvárjait és persze a zakuszkának is marad hely.
Egy héttel az indulás előtt már szinte, alig bírtam aludni. Remegett minden porcikám. Vettem egy kis füzetet, amibe napló formájában kezdtem írni az emlékeimet. Pakolási tervet készítettem, és a könyvtárból pedig a kikölcsönöztem az Erdélyi útikalauzt stopposoknak című képes könyvet.
Az egyik legemlékezetesebb pillanatom és ha lehet így mondani kilenc évesen, kezdtem megérteni a világot. Megérkeztünk Korondra, ami egy kis község Hargita megyében. A mázas kerámiáról híres és ha elmentek nagyszüleitekhez és felnéztek a konyhai kredenc tetejére vagy akár a falra, láthattok tányérokat, amibe különböző magyar minták vannak. Azok biztos, hogy mind Korondról vannak. Sajnos, már akkor nagyon kevesen készítettek hagyományosan kerámia tálakat. Egy bizonyos, Miklós nevezetű úr, udvarába parkoltunk le. Szüleim megvoltak győződve, hogy ő az egyetlen igazi kerámia művész Korondon.
Miklós bácsi, nagydarab fekete szakállas, kopaszodó ember. Fehér koszos ing volt rajta, ami be volt tűrve egy szürke szövetnadrágba. A nadrágba nem volt öv hanem egy a fekete hózentróger tartotta meg. Édesanyám szigorúan megmondta, hogy vigyázzak, ne bohóckodja és pláne ne nyúljak hozzá semmihez. Számomra ez inkább így hangzott: nyúlj, hozzá mindenhez.
Gyermeki kötelességeimnek eleget téve pedig amit lehetett megfogtam, míg szüleimet Miklós bácsi foglalta le és próbált rásózni minden félét. Az udvar végén egy nagy faajtó állt. Félig ki volt nyitva és harsányan magyar nóta szűrődött ki rajta. Kíváncsi voltam és szépen lassan oda somfordálódtam. Benéztem és teljesen le voltam nyűgözve. Egy gerendás kis műhely volt, ahol két megtermett néni, díszitette a vázákat és az edényeket. Figyeltem, hogyan dolgoznak és mint valami robotok úgy festettek. Minden csupa agyag volt. Rengeteg polc, ahol száradtak a köcsögök, festékes hordók és ezer meg egy ecset és spatula. Észre sem vettek a nénik úgy bele voltak merülve a munkába. Az egyik sarokba pedig egy üres, vörös huzatos támla nélküli szék hevert. Még látszottak a barázdák, amit egy fenéknyom hagyott. Ott volt a kerámia pult. Tiszta fából, amire évszázados agyag darabkák voltak rászáradva. Olyan volt, mintha a fán születtek volna meg. Nem tudtam volna elképzelni, hogy az egyszer is tiszta volt vagy esetleg tisztán hozták volna oda.
Gyere, mert megyünk. Az állomvilági képet, édesapám érces, brummogó hangja törte meg. Kifordultam, szüleimre néztem és mintha az ajtóhoz szögezték volna a kezeimet nem tudtam elengedni. Majd még egyszer mondta s elindultam. Bár még egy pillanatra benéztem és mintha a nénik meg sem hallották volna. Hát nem is csodálkozom olyan hangosan szólt a zene. Lassan odaballagtam szüleimhez, majd édesapám a vállamra tette a kezét és megkérdezte:
Mi jót láttál Zalán?
Válaszoltam búskomoran.
Elköszöntem Miklós bácsitól majd megfogtam édesapámnak a kezét. A másik kezébe egy tarisznya volt, tele pakolva különböző edényekkel. Még egy pillanatra hátra fordultam és láttam, hogy Miklós bácsi bemegy a műhelybe.
Megálltam majd, anyukámra nézve csak azt mondtam:
Kell menjek a wc-re.
Keresd meg Miklós bácsit és kérdezd meg, hogy használhatod-e a wc-t. Megvárunk a motornál, de vigyázz ne menj ki az úttestre. Válaszolta.
Gyorsan vissza is rohantam és tudtam, hogy hova kell keressem Miklós bácsit. Félig volt ez csak igazság.
Kellett menjek a wc-re, viszont jobban érdekelt, hogy megnézzem még egyszer a műhelyt.
A nagy faajtó felé közelítve megláttam a táblát, ami az illemhelyet mutatta, így be sem mentem.
Nem akartam megzavarni senkit. Elvégeztem a folyóügyeimet, majd visszafele benéztem.
A nénik ugyan abba a pozícióban ültek, mint valami agyag Szfinkszek, kivéve Miklós bácsit, aki elfoglalta a helyét a
vörös széken. A fehér köpeny már rajta volt és belemerülve dolgozott. Csak bámulni tudtam. Mosolygott és a szemében
pedig az elhivatottságot láttam. A szeretet, a gondoskodást, ahogy simogatja az agyagot. Figyeltem, ahogy egy darab
földből csinál valami fantasztikusat.
Akkor úgy éreztem, hogyha dolgozni fogok én is ennyire fogom szeretni a munkámat. Máskép nem éri meg.
Szüleimet nem akartam megvárakoztatni ezért szaladtam. Olyan lelkesedéssel, mint ahogy Miklós bá végzi a munkáját.
A tragédia, mint cselekvés mindig az éj leple alatt történik meg. Rettentően gonosz világban élünk és ennek mi magunk vagyunk az okai. Nem akarok most mindenkit kiosztani, hogy mi a helyes, illetve a helytelen. Saját magunknak kell elszámolnunk esténként mikor lefekszünk. Én is megtenném, ha lenne annyi lelki jelenlétem és közben sírnék. Az az éjszaka lenne a lelkem leggazdagabb pillanata. Mikor beismerem magamnak, hogy csak eltékozlom a napjaimat. Hogy ha megragad egy gondolat akkor nem tudok szabadulni tőle. Hogy egyedül vagyok. Hogy nincs ember és Isten sem, akinek el merek mondani mindent. De hát minek mondjam el? Vonják kétségbe a hitemet? Vagy talán keressenek eszméket? Kezdjenek rajtam csámcsogni?
A tragédia, mint cselekvés mindig az éj leple alatt történik meg. De a legnagyobb tragédia az, hogy ha véget ér az éjszaka és egy új nap kezdődik. Én pedig a tükörbe nézek és közben sírok.