Gyermekkoromban körbejártuk egész Erdélyt sőt néha kitekingettünk a Kárpátok védő öleléséből is. Szüleim nagyon szerettek motorozni de főleg édesapám. Csak egy motor biciklink volt. Egy olyan régi, piros oldal kocsis Jawa. Gyönyörű volt, bár kicsit hangos és hosszú csíkba hagyta maga után a füstöt.

Minden nyáron szüleim kivettek három hét szabadnapot és akkor nekiindultunk felfedezni a világot. Már télen megkezdődött a készülődés és a tervezgetés. A vasárnap délutánjaink mindig a tervezgetésnek volt szentelve. Én a kandaló mellett játszottam a fakockáimmal, míg szüleim a kanapén ülve beszélgettek. Egy nagy térkép volt kiterítve a dohányzó asztalon és mellette a sok kicsi jegyzet és a nagy vaskos sárga telefonkönyv.

Izgatottan vártam mindig a nyári vakációt. Édesanyám olykor csinált egy kicsi naptárat, amibe tudtam számolni, hogy még hány nap van hátra a nyári kalandig. Felpakoltuk a sátrat, édesanyám finom lekvárjait és persze a zakuszkának is marad hely.

Egy héttel az indulás előtt már szinte, alig bírtam aludni. Remegett minden porcikám. Vettem egy kis füzetet, amibe napló formájában kezdtem írni az emlékeimet. Pakolási tervet készítettem, és a könyvtárból pedig a kikölcsönöztem az Erdélyi útikalauzt stopposoknak című képes könyvet.
Az egyik legemlékezetesebb pillanatom és ha lehet így mondani kilenc évesen, kezdtem megérteni a világot. Megérkeztünk Korondra, ami egy kis község Hargita megyében. A mázas kerámiáról híres és ha elmentek nagyszüleitekhez és felnéztek a konyhai kredenc tetejére vagy akár a falra, láthattok tányérokat, amibe különböző magyar minták vannak. Azok biztos, hogy mind Korondról vannak. Sajnos, már akkor nagyon kevesen készítettek hagyományosan kerámia tálakat. Egy bizonyos, Miklós nevezetű úr, udvarába parkoltunk le. Szüleim megvoltak győződve, hogy ő az egyetlen igazi kerámia művész Korondon.

Miklós bácsi, nagydarab fekete szakállas, kopaszodó ember. Fehér koszos ing volt rajta, ami be volt tűrve egy szürke szövetnadrágba. A nadrágba nem volt öv hanem egy a fekete hózentróger tartotta meg. Édesanyám szigorúan megmondta, hogy vigyázzak, ne bohóckodja és pláne ne nyúljak hozzá semmihez. Számomra ez inkább így hangzott: nyúlj, hozzá mindenhez.

Gyermeki kötelességeimnek eleget téve pedig amit lehetett megfogtam, míg szüleimet Miklós bácsi foglalta le és próbált rásózni minden félét. Az udvar végén egy nagy faajtó állt. Félig ki volt nyitva és harsányan magyar nóta szűrődött ki rajta. Kíváncsi voltam és szépen lassan oda somfordálódtam. Benéztem és teljesen le voltam nyűgözve. Egy gerendás kis műhely volt, ahol két megtermett néni, díszitette a vázákat és az edényeket. Figyeltem, hogyan dolgoznak és mint valami robotok úgy festettek. Minden csupa agyag volt. Rengeteg polc, ahol száradtak a köcsögök, festékes hordók és ezer meg egy ecset és spatula. Észre sem vettek a nénik úgy bele voltak merülve a munkába. Az egyik sarokba pedig egy üres, vörös huzatos támla nélküli szék hevert. Még látszottak a barázdák, amit egy fenéknyom hagyott. Ott volt a kerámia pult. Tiszta fából, amire évszázados agyag darabkák voltak rászáradva. Olyan volt, mintha a fán születtek volna meg. Nem tudtam volna elképzelni, hogy az egyszer is tiszta volt vagy esetleg tisztán hozták volna oda.

Gyere, mert megyünk. Az állomvilági képet, édesapám érces, brummogó hangja törte meg. Kifordultam, szüleimre néztem és mintha az ajtóhoz szögezték volna a kezeimet nem tudtam elengedni. Majd még egyszer mondta s elindultam. Bár még egy pillanatra benéztem és mintha a nénik meg sem hallották volna.  Hát nem is csodálkozom olyan hangosan szólt a zene. Lassan odaballagtam szüleimhez, majd édesapám a vállamra tette a kezét és megkérdezte:

• Mi jót láttál Zalán?

• Válaszoltam búskomoran.

Elköszöntem Miklós bácsitól majd megfogtam édesapámnak a kezét. A másik kezébe egy tarisznya volt, tele pakolva különböző edényekkel. Még egy pillanatra hátra fordultam és láttam, hogy Miklós bácsi bemegy a műhelybe.

Megálltam majd, anyukámra nézve csak azt mondtam:

• Kell menjek a wc-re.

• Keresd meg Miklós bácsit és kérdezd meg, hogy használhatod-e a wc-t. Megvárunk a motornál, de vigyázz ne menj ki az úttestre. Válaszolta.

Gyorsan vissza is rohantam és tudtam, hogy hova kell keressem Miklós bácsit. Félig volt ez csak igazság. 
Kellett menjek a wc-re, viszont jobban érdekelt, hogy megnézzem még egyszer a műhelyt. 
A nagy faajtó felé közelítve megláttam a táblát, ami az illemhelyet mutatta, így be sem mentem.
 Nem akartam megzavarni senkit. Elvégeztem a folyóügyeimet, majd visszafele benéztem.
A nénik ugyan abba a pozícióban ültek, mint valami agyag Szfinkszek, kivéve Miklós bácsit, aki elfoglalta a helyét a 
vörös széken. A fehér köpeny már rajta volt és belemerülve dolgozott. Csak bámulni tudtam. Mosolygott és a szemében 
pedig az elhivatottságot láttam. A szeretet, a gondoskodást, ahogy simogatja az agyagot. Figyeltem, ahogy egy darab
 földből csinál valami fantasztikusat. 
Akkor úgy éreztem, hogyha dolgozni fogok én is ennyire fogom szeretni a munkámat. Máskép nem éri meg.
Szüleimet nem akartam megvárakoztatni ezért szaladtam. Olyan lelkesedéssel, mint ahogy Miklós bá végzi a munkáját.