Mindig is érzetem, hogy más vagyok, mint a többiek. Mikor elkezdtem a középiskolát, már az első napon olyan ember mellé kellett üljek, aki borzasztónak primitív volt. A szó, létezési formájában. Nem járt semmi máson az esze csak az evésen. Nem is csodálkoztam, el volt hízva és miközben beszélt - szájába a szendviccsel - állandóan leköpött. Na de a többiek sem voltak különbek. Volt köztünk cigány meg, aki faluról jött be. Igaz nem voltak előítéleteim de mikor megszólalt úgy érzetem, hogy a disznók röfögnek hozzám.

Én meg a különc gyerek voltam. Alacsony és mindenki nálam legalább egy fejjel volt magasabb, ami már megadta a kötözködésnek a magját, pufi arcú, lábos hajú. Az olyan mintha egy lábast rátettek volna a fejedre és levágták volna a kilógó hajadat. De ami végképp megbélyegzett az a híd mániám volt. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a hidaknak. Szüleimtől mindig azt kérdezték, hogy a híd alatt találtak vagy…….. Itt muszáj megjegyeznem, hogy a vagy után édesanyám mindig befogta a fülemet. Mindenki nevetett és szüleim pironkodtak kicsit.

Állandóan bújtam a könyvtárat és leginkább az építészeti részleget. István bácsi, a könyvtáros tizennegyediik születésnapomra rendelt még tíz építészettel foglalkozó könyvet és abból egy darab csak a hidakról szólt. Éjjel nappal ezt tanulmányoztam. Az ágyban zseblámpával és az iskolában órák alatt. Ha a tanáriam elkaptak, hogy olvasok akkor elvették tőlem a könyvet és óra végén ide adták. Egyszer majdnem fegyelmi bizottság elé is kerületem, egyrészt mert nem bírták már a tanárok másrészt mert nagyon megromlottak a jegyeim. Ekkor tanácsolták szüleimnek, hogy írassanak be egy rajztanfolyamra és menjek építészeti főiskolára. Hamar kiderült, hogy nem volt érzékem a rajzhoz de annál inkább volt érzékem az építéshez. Míg mások a homokból várat építettek én hidat készítettem. Kisebb nagyobb sikerekkel. A homok után a tészta hidak foglalták le a mindennapjaimat. Elkezdtem lógni az iskolából majd ki is csaptak. Ekkor már tizenhét éves voltam. Szüleim ultimátumot adtak, hogy vagy tanulok vagy megyek dolgozni.

Legnagyobb meglepetésükre én a munkát választottam. Hamar ki is tanultam édesapám mellett a fémmegmunkálást és azon belül is az esztergályos szakmát. Majd hamar észrevették, hogy jobban értek a bütyköléshez és így lett belőlem karbantartó. Sok éven keresztül kerestem ezzel a kenyeremet de a szenvedélyem a hidak iránt egy cseppet sem lankadt.

Huszon öt éves voltam mikor elkezdtem besokalni a munkától. Zombi lettem és már nem érzetem semmilyen vágyat a hidak iránt. Tudtam, hogy ez tarthatatlan ezért felmondtam. Már két hónapja nem dolgoztam és újra elkezdett pezsegni a vérem. Péter barátom meghívott Budapestre és minden félretett pénzemet fogtam és elmentem. Utána majd hazajövök és szépen keresek egy munkát, ez volt a cél.

Bizsergés, görcs, magas pulzus. Nem voltam beteg hanem inkább szerelmes. A Duna gyöngye és azok a hidak, amik összekötötték Budát és Pestet. Nem tudtam betelni a szépségükkel. Egész nap a Lánchidat a Margit hidat és a Szabadsághídon sétáltam. Sok mindet találtam Budapest hidjairól a fővárosi könyvtárba.

Tudtátok, hogy:

"Nini, az oroszlánoknak nincs nyelvük!"– kiáltott fel egy suszterinas a hagyomány szerint a Lánchíd megnyitásakor. A felismerés kacagásba fordult és a szobrász, Marschalkó János szégyenében még aznap este a Dunába ugrott, természetesen a Lánchíd közepéről. Sokáig tartotta magát ez a városi legenda, noha a lőcsei születésű, bécsi akadémián végzett kőfaragó csak 1877-ben halt meg.

A Szabadsághíd pedig Budapest legrövidebb hidja.  A híd jellegzetes díszei a pillérek kapuzatának tetején ülő turulmadarak.

A Margithíd megvilágítását a pilléreken és a hídfőkön elhelyezett négy-négy díszes kandeláber biztosította. A lámpakereteket szárnyas griffmadarak tartották a kovácsoltvas foglalatú oszlopok derekán. Az oszlopfők mindegyikét a magyar korona díszítette. Négy-négy kisebb, egyágú lámpát szereltek fel az egyes hídnyílásokban.

Közbe kezdtem megismerni a várost. Ahogyan egy derűs pénteki reggelen a Móric körtéren sétáltam leültem az egyik padra reggelizni. Amikor az otthonról csomagolt szendvicsemet kicsomagoltam leült mellém egy öltönyös alak és elkezdte a Népszabadságot olvasni. Nem zavartattam magam. Meg reggeliztem, szívtam egy szál cigarettát és élveztem a város dübörgését. Szinte észre sem vettem a mellettem ülő alakot, csak mikor felállt és elviharzott de az újságot otthagyta. Elvettem és olvasni kezdtem. Nem igazán írt sok mindent. Már egy hónapja voltam Budán és akkor futottam bele az apróhirdetésekbe. Nagy felületeken hirdették, hogy keresnek munkásokat a Csepel gyárba. Üzemvezetőket, autóbusz karbantartókat, tej feldolgozó üzembe élelmiszer mérnököket és hivatalnokokat. Az utolsó előtti hirdetés pedig megváltoztatta az életemet. A következő képen szólt.

A Lánchídhoz, hídmestert keresünk.

Tel.: 0361278612.

Olyan hevesen vert a szívem, hogy az újsággal a kezembe azonnal hazaszaladtam. Egy fél órán keresztül szaladtam, de így is még tele voltam erővel. Majd kicsatantam az örömtől. Ahogy hazaértem, a kagylóhoz nyúltam és behúztam az első három számot mikor megálltam és letettem a kagylót. Az újsággal a kezembe leültem a kanapéra. Elfogott egy bizonytalanság és pár kérdés is felmerült bennem. Tényleg létezik ilyen állás, hogy hídmester? Vajon mivel foglalkozhat? Nem átverés? Kimentem a mosdóba, megmostam az arcomat. Majd tárcsáztam.

Egy bizonyos Fazekas Ferencz vette fel és nagyon megörült a hívásomnak és egyeztettünk egy időpontot és egy helyszínt. A találkozás holnapután lesz esedékes a Lánchídnál az oroszlánok szobránál délelőtt kilenc órakkor.

Még aznap elmentem a fővárosi könyvtárba és kikérem mindent, amit a Lánchídról lehetett olvasni. Másnap ugyan ez volt a programok kivéve délután mikor Péterrel elmentük sörözni egyet. Másnap reggel korán keltem. Felöltöztem, reggeliztem és mert annyira ideges voltam, hogy ittam egy Unikumot. Fél órával hamarabb odaértem és csak az órámat néztem és azon álmodoztam már, hogy hídmester leszek.

Megérkezett Farkas bácsi, aki egyből megkért, hogy szólítsam csak nyugodtan Fricinek. Jól megtermett alakat volt. Nagy szögletes alakú fejjel. Nagy krumpliorra volt, apró fekete szemei és őszülő fekete középen elválasztott haja volt. Piroskockás ing volt rajta, ami be volt tűrve a farmer nadrágjába. Az ing felett pedig egy kabát volt. Olajfoltos és dohány illatú volt két nagy zsebbel az oldalán.

Megkérte, hogy kezdjünk el sétálni a hídon majd röviden elmeséltem az életemet és hogy hogyan kerültem ide. Volt mikor nagyokat nézett, csodálkozott és csillogott a szénfekete szeme. Megkértem, hogy meséljen ő is magáról meg, hogy mi ez a mesterség.

Az öreg elővette a pipáját, megtömte, meggyújtotta és elkezdte. Drága fiam. A hídmesterség valószínűleg egyidős a híddal, csaknem 120 éves. Nagyapám volt az első hídmester a családban, méghozzá olyan, akinek az anyakönyvében folyamkilóméterben adták meg a születési helyet ugyanis dédapám dunai hajókapitány volt. A hídmesterség akkoriban még generációról generációra szállt. Volt idő mikor a családom kezébe voltak a hidak. Nagypám a Margit hídnál az édesapám a Lánchídnál és édesapám testvére a jó öreg Jancsi pedig a Szabadsághídnál hídmesterkedett. Isten nyugosztalja. Gyerekkoromban a hídmesteri otthonba csodálatos gyerekkorom volt. A hihetetlen kilátás miatt  a titkos kerthez, ami a lakáshoz tartozik a Várhegy oldalában. Ha Őn lesz az utódom akkor azt is meg fogja kapni. A testvéremmel ismertünk minden zugot és ösvényt és együtt jártuk a Vár kis utcáit a gázlámpagyújtó emberrel. Kádár korszak volt igaz de nagyon szép volt. Amig más gyerek a csúzdán és a mászókán játszott a játszótéren én többször megjártam a Lánchíd földalatti lehorgonyzókamráját. Bár a híd tetejére csak fenőt fejjel jutott fel, hiába könyörgötem apukámnak iskoláskorától kezdve. Mesélte kacagva.

Lassan leértünk a hídról és elindultunk az alagút felé.A régi híd 1849-ben adták át. Mindet fagerendák alkottak valójában csak a láncszemek voltak acélból. De a századforduló után nagyon megnövekedett a forgalom és úgy mondták akkoriban, hogy: Ingatag, mint a Lánchíd. 1916-ban megerősítették a hidat. Több mint két évig dolgoztak rajta. De háborús időszakban hídnak lenni nem volt egy életbiztosítás. Mindig fel akarta valaki robbantani. A második világháború pusztításai a Lánchidat sem kímélte meg. Az alagútba voltunk és le voltam nyűgözve. Alig találtam szavakat, ittam minden szavát Frici bácsinak. Majd megálltunk az egytelen ajtónál az alagútba. Szép, barna fakeretes, üvegajtó volt. Felette pedig egy kis domború kő erkéllyel ahová az elméletről ki lehetett menni. 

Itt volnánk – mondta Frici bácsi. Ez a hídmester irodának a bejárata. Gyere menjünk be. Ahogy beléptünk minden hol, régi táblák és különböző szerszámok voltak. Akkora franciakulcsok, mint a combom. Egy fém csigalépcső vezet fel, ahol különböző robosztus gépek álltak tele gombokkal. Az ablaknál, ami a Lánchídra nézett volt egy kis íróasztal, tele papírokkal. A szoba tele volt képekkel a hídról, tervrajzok voltak kifüggesztve és a Farkas család képei. Olyan érzésem volt mintha, egy múzeumba lennék és nem egy irodába.

Egész délutánig beszélgettünk Fricivel a munkáról az irodába. Megígértem neki mindent csak vegyen fel, mint segéd, tanítson ki mert hídmester akarok lenni. Nem kellett sokat győzködnem, szerintem látta a csillogást a szemembe. Kaptam egy szobát a Várhegy oldalában lévő házban és már holnap kezdhettem is munkát.

Fél év alatt kitanultam mindent, amit tudni kellett a hídról. Hetente kétszer voltam fent a híd tetején és naponta voltam lent a hídgyűrűknél. Frici bácsi nem volt kedves tanító. Minden este számonkérés volt és mesélt a régi időkről.

Októberbe megkaptam a munkát és Frici bácsi nyugdíjba vonult. Utoljára hazamentem összeszedtem minden holmimat és elbúcsúztam a szüleimtől. Egészen öreg koromig voltam én ennek a különleges mesterségnek az utolsó zászlósa.

Igy lett nekem a híd a bölcsőm és a sírom is.